blowing-bubbles

Amikor az első babámat vártam, örültem, hogy de jó lesz, hiszen a gyermekem bababarát kórházban születik majd. Agyam hátsó szegletében ugyan felsejlett, hogy talán a legjobb elnevezés a baba-mama barát kórház lenne, hiszen csaknem hagyják ki az édesanyákat a jóból, biztosan így értik a bababarátságot…

Elképzeléseim szerint a baba-mama barát kórház és személyzete valahogy így fest: az osztályon, ahol a frissen szült édeasanyákat és babájukat egymás mellett elhelyezik, viszonylagos nyugalom van, anyát és kisbabáját hagyják egymásra hangolódni, a baba körüli teendők megtanulásában segítséget nyújtanak, valamint támogatóan viselkednek a vajúdástól és szüléstől kimerült édesanyákkal. Amikor szükség van rájuk, jönnek, de egyébként a háttérben maradnak és hagynak kibontakozni anyaként ebben az új helyzetben. A bababarát kórház azonban, ahol szültem, a gyakorlatban teljesen más volt. Saját irányelveiket sem követték az ott dolgozók.

Irányelveik között szerepel például, hogy az igény szerinti szoptatást támogatják, így abban az esetben, ha a baba táplálkozik, nem szabad megzavarni. Egyik alkalommal, amikor a babám szopizott, jöttek, hogy megmérjék a súlyát. A nővér odalépett hozzánk, s már nyúlt is a gyerekemért, hogy elvigye. Megkérdeztem, hogy mivel épp szopizik a babám, kezdenék-e a szobatársaim kisbabáival a mérést. A válasz az volt, hogy dehát súlymérés van, úgyhogy viszi. És már megint nyúlt is érte megint. Nem szerettem volna, ha letépi a mellemről, ezért feltettem neki a kérdést: “Mégis mit csinál?” Ezen a hölgy szemlátomást megsértődött, hiszen azt kiabálva viharzott ki a kórteremből, hogy nem minden van és lesz ám úgy, ahogyan én akarom.

Éjszaka hoztam világra a babámat, a hajnali órákban vittek minket a szobánkba. A szülés előtt néhány nappal már csak parányiakat tudtam aludni az egyre sűrűsödő és erősödő fájások miatt. Kértem, néhány órára vigyázzanak a picimre, hogy egy kicsit lehajthassam a fejem. Mondták, nappal nem vigyáznak rá, csakis éjszaka, külön kérésre. Mit volt mit tenni, vártam, hogy este legyen, közben próbáltam annyit pihenni, amennyit csak lehetett.

Sajnos keveset lehetett, mert valaki mindig jött, hogy igénybe vegye egyre fogyó energiánkat: hogy felvegyen valamilyen adatot, hogy elvégezzen valamilyen vizsgálatot, hogy csak valamilyen takarítást megcsináljon, felkapcsolja/lekapcsolja a villanyt. Ez még igazán nem is zavart, hiszen csak a munkáját végezte nővér, takarítónő, orvos. Jobban zavart, hogy a folyosón szinte sosem volt csend, az éjszakát is beleértve. Az ott dolgozók minden titkát ismerem már, olyan hangosan beszélték ki magukból, ami a szívüket nyomta. Olykor az ajtónkba állt egyik-másik, onnan kurjantotta el magát a folyosó irányába, hogy megosszon munkatársával valami fontosat. Volt, aki minden egyes alkalommal ezzel a csatakiáltással kezdte meg a munkát, amikor belépett: “Na, anyukák…!” – de nem folytatta a gondolatmenetet. Erről a viselkedésről egy filmjelenet jutott az eszembe, ahol az öregúr bölcsessége a következőkben összegződik: “A férfi olyan, mint a víz, ” – és ennyi, semmi magyarázat.

Egyik éjszakánkat szinte teljes egészében ébren töltöttük. Hajnalban meg indult már a nap a kórházban. Délután végre úgy tűnt, nyugi van, a picikém is elaludt, én is elszunnyadtam. De aztán egy vizsgálatot el szerettek volna végezni (amit a hazamenetelig bármikor el lehetett volna végezni). Egyezkedni próbáltam a nővérrel, hátha halaszthatjuk a dolgot. Ez a hölgy is dühös lett rám s elrohant, mentében még azt morogta (de legalább nem kiabálta), hogy ne vegyem biztosra, hogy ő ezt a vizsgálatot még megcsinálja egyáltalán. Pedig felajánlottam, hogy ébredés után mi keressük fel őt, hogy ne kelljen újra odafáradnia.

A kisbabám orra el volt dugulva, ezért nehezen tudott szegény szopizni. Szükség lett volna további folyadékpótlásra az eleinte kevéske anyatejen kívül, hogy javuljon a helyzet. Forralt vizet kértem erre a célra az egyik nővértől napközben. Nem adhat vizet, mert ezt tiltja a szabályzat – ezt megértem. De tápszert kaphat a gyerekem – ezt nem értem meg. Inkább nem kértem. Bármilyen szuper is egy tápszer, nehezen tudom elképzelni, hogy a tiszta víznél jobb lehet. Az éjszakás nővértől aztán kaptunk forralt vizet.

Ezeket az emlékeket visszaolvasva, nagyon örülök, hogy nem kellett tovább bentmaradnunk egyik gyerekemmel sem, mint amennyit a protokoll előír. Tudom én, hogy alulfizetettek és túlterheltek a kórházi dolgozók. Tudom én, hogy nem ápolhatják a lelkünket is, nem is várom, hisz a testünk ápolására sincs igazán kapacitásuk. Nem kell feltétlenül kedvesnek lenniük, viszont gorombának sem. Valahol a kettő között csak ott van az udvariasság és tisztelet nagyon is járható útja. Ha ezt sikerülne megtalálni, akkor talán afféle mellékhatásként némi együttérzés is megjelenhetne bennük. És onnan már csak egy arasznyira van a valódi bababarátság és anyabarátság.

Advertisements