beautiful-fantasy-girl-raven-tree-witch-black-dress_1600x900

Ha nem léteznek tökéletes anyák, akkor miért kellene őket üldözni? Vagy mégis léteznek ilyen bűbájos csodalények? Mi a titkuk, ők hogyan igazodnak el életük útvesztőjében?

A minap sokadik olyan cikkre találtam rá, amelyben a tökéletes anyát említik, irigykedve szemlélve őt, aki mindig pontos, csinos, a gyerekei kifogástalanok, a párja egy Adonisz, akivel sosem kapnak össze és a háza is mindig ragyog a tisztaságtól. Szerintem, mindenkinek ismerősek e gondolatok. Láttuk már leírva, elhangzott már a környezetünkben, és a fejünkben is megfordult már párszor, hogy mi vajon miért nem vagyunk ilyenek.

A kép azonban, ami bennünk él arról, hogy milyen anyának is kellene lennie mindenkinek, de legfőképpen nekünk magunknak, olykor nagyon messze áll a valóságtól. Úgy is mondhatnám, éppen annyira valóságos, mint Árgyilus és Tündér Ilona meséje: egy mese, amit akként is kell kezelni.

Sok munkával és felelősséggel jár, ha az ember gyermeket vállal: 24 órás szolgálat, nincs pihenőnap és betegszabadság, a pénzbeli fizetség pedig említésre sem érdemes. Viszont bőségesen megtérül a befektetett munka, idő és energia, ezt minden anya tudja a szíve mélyén. Tiszta szeretetet kapunk vissza mi is és megannyi boldog pillanatot élhetünk meg a gyerekeinkkel, a családunkkal.

Nincs tökéletes anya, ahogyan tökéletes ember sincs. És mégcsak törekedni sem kell rá, hogy azok legyünk. A teljesíthetetlen elvárást, a túl magas lécet látva előbb-utóbb úgyis mindenki besokall. Rosszkedvű lesz, dühös, kiállhatatlan, szétszórt – kin hogyan üt ki a lelki kórság. Mégis kinek kell ez? Hiszen anyának lenni enélkül is nehéz, a rossz közérzet már tényleg nem hiányzik, csak púp a hátunkra.

Nem szeretek olyan írásokra bukkanni, amelyekben a tökéletes anyákat emlegetik, mert mindig elszomorítanak. Bár tudom, hogy (rém)mese , mégis ismerős az a nyomasztó érzés, amit egy-egy ilyen témájú írás vált ki a nőkből: én nem vagyok ilyen, jaj, most mi lesz?! Ezt a nyomasztó érzést próbálja az ember elhessegetni azzal, ha önigazolásba kezd, beállítva a másik anyát banyának.

Nem tetszik ez az ujjal mutogatás, hiszen éppen azokon az alapokon nyugszik, mint annak idején a boszorkányperek. Irigykedve szemlélték egymást az emberek, mert azt hitték, a másik valamit jobban csinál, mint ők. Aztán jól bemártották egymást, hiszen a másik ember csakis az ördöggel cimborálva tudhat valamit jobban, mint ők.

És mi van, ha a másik anya semmivel sem tudja jobban csinálni, mint mi magunk, csak azt hisszük? Hosszú tanulási folyamat volt rájönnöm nekem is, hogy senki más nem tudná jobban megoldani a feladataimat, mint én magam. Ez az én életem, az én nehézségeim, de megvan hozzá a fortélyom és a kurázsim, hogy elbírjak velük.

A tökéletes anyákra mutogató, irigykedő hangvételű írások és szólamok csak a nők egymás közötti széthúzását erősítik, pedig épphogy nagyobb összetartásra lenne szükség. Mennyivel jobb lenne, ha bizalommal  és megértéssel fordulhatnánk egymáshoz, ha elakadtunk ahelyett, hogy lesajnálástól és kioktatástól kellene tartanunk? Én jobban érezném magam. És Te?

Advertisements